HMG    2010
Évkönyv

 

Üzenet egykori iskolámnak

Kedves végzős diákok!

Ha jól sejtem, nem unatkoztok ezekben a napokban! Tele van a fejetek tételsorokkal, adatokkal, idegen nyelvű szófordulatokkal, életrajzokkal, a felsőoktatási tájékoztató bőséges kínálatával, és természetesen kérdésekkel és újra csak kérdésekkel a jövőtöket illetően. A szerelemről már nem is beszélve, annak minden gyötrelmével és gyönyörűségével együtt!
Ehhez a meglehetősen zűrös állapothoz, pedig egyre másra érkeznek az intelmek, jó tanácsok, örök életre szóló szentenciák, szülői aggodalmak és szeretetteljes szigorral megfogalmazott mondatok, amelyek többnyire így kezdődnek,…Édes fiam ezt így egyszerűen nem lehet….anyáddal mi csak a javadat akarjuk…bezzeg a mi időnkben…
Ha nem bánjátok, akkor ezeket az intelmeket, amelyeknek persze mind-mind rengeteg igazságalapja van, meghagynám másoknak és inkább csak javasolnék, vagy bíztatnálak benneteket egy-két dologra. Elsősorban arra, hogy ma mindenki bulizzon egy nagyot, ez a nap erre van kitalálva, ne engedjétek, hogy bármi vagy bárki is elrontsa a jókedveteket!
Aztán arra, hogy becsüljétek meg azokat a barátságokat és jó kapcsolatokat, melyek az elmúlt években kialakultak köztetek, mert nagyon nagy érték. Nemcsak azért, mert az idő múlásával egyre nehezebben szerez az ember igazi barátságokat, hanem azért is, mert bármikor, amikor a későbbiekben egymás szemébe néztek, megidézitek egymásnak a közös ifjúságot, ezt a gyönyörű kalandot és lélekben megfiatalodva vághattok neki új esztendőknek, új feladatoknak. Az örök élet varázsszere nem létezik, de a tartós és mély középiskolás barátság lélekben örökké fiatalon tartja az embert. Szóval, vigyázzatok egymásra!
Néhány hete Szentesen jártam, egy felolvasóestet tartottunk a Díszteremben, tanárok, régi diákok, együtt. Előadás előtt a kihalt folyosókon a múlt tablóit nézegettem. Néhol egy-egy igazán régi fénykép, az 1910-es évekből. Büszke homlokok, elszánt tekintetek. Dédapák, ükapák generációja. Jó volt újra szembesülni azzal, hogy a szentesi HMG diákjaként egy szép és tekintélyes folyamat részese voltam és leszek most már megmásíthatatlanul. Ti is részesei vagytok és lesztek. A régi fényképek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ne csak azt tudjuk hová megyünk, hanem azt is, hogy honnan jöttünk. Tanuljuk meg megbecsülni a hagyományt, a hagyományainkat; tisztelni és érteni a múltat nem nosztalgikus nyafogás, hanem élvezetes felelősség.
A felolvasóest, ahol mint említettem tanár és volt diák egymásnak adta a szót, arra is jó példa, hogy a HMG-ben milyen nagyszerű hagyománya van a tanár-diák kapcsolatnak, kéz a kézben jár a közvetlenség és a tisztelet. Kívánok nektek olyan jó kapcsolatot a tanáraitokkal a jövőben is, amilyenhez nekem van szerencsém. Keressétek fel őket ha tehetitek, nagy örömet szereztek vele, ebben biztos vagyok
Végül pedig azt javaslom, hogy ne vegyetek mindent rettentő komolyan, ne felejtsetek el játszani! Lesz úgyis elég, kihívás, egyetemi megmérettetés, záróvizsgák, feladatok, száraz olvasnivalók és savanyú pofák, utána a munkahelyi állandó megfelelés; vigyetek magatokkal a gimis évekből egy jó adag vagányságot, lazaságot, annak a szertelenségnek az örömét, hogy milyen jó kinevetni a világot és derülni az élet apró és groteszk részletein. Elég például a nyitótáncra gondolni! Ugye?
Köszönöm, hogy meghallgattátok a gondolataimat, szép estét, jó bulit és tartalmas, izgalmas fiatal-felnőttkort kívánok kedves mindnyájatoknak!
Üdvözlettel: Fesztbaum Béla
 


Fesztbaum Béla
 
 
 
 
 
 
 

 

 

 

 

 

 

 

Jó estét kívánok!

Szeretettel köszöntöm kedves Vendégeinket a Horváth Mihály Gimnázium szalagavató bálján.
Tisztelettel köszöntöm, Szirbik Imre polgármester urat, a gimnázium nyugalmazott igazgatóit, László Béláné címzetes igazgató asszonyt, Bácskai Mihály igazgató urat, a pedagóguskollégákat, munkatársainkat, a tanulóifjúságot, és legfőképpen Titeket, 12. évfolyamos diákokat, a kedves szülőket, rokonokat, barátokat, vendégeket.
Már megint eltelt egy év. Eszembe jut az elmúlt esztendei ünnepségünk, amikor Ti, végzős diákok, ha nem is főszereplői, de szereplői voltatok az estnek. Az akkori tizenkettedikeseknek Ti tűztétek fel a hagyományos, a már majdnem érettségre utaló szalagot, s most Ti vagytok az ünnepeltek, Ti kapjátok a szalagot, mely jelzi, a középiskolai tanulmányaitok vége felé jártok, közel az érettségi vizsgákhoz.
Az idáig vezető út sokszor fárasztó volt, a tudás megszerzése, a készségek kialakítása, a veletek született kreativitás kibontakoztatása sokszor verejtékes munkát jelentett. Tehetségetek, szorgalmatok, kitartásotok eredményei magukért beszélnek. Az iskolai tanulmányi versenyben igen rangos helyezéseket értetek el, a HMG toplistavezető, a legjobb osztály, az aranyérmes hatévfolyamos képzésű 12. G osztály! Egy hajszálnyi különbséggel a dobogó második fokán ezüstérmes a 12. C osztály! S ott van dobogóközelben a drámais 12. D osztály, majd következik becsületes munkát tükröző eredménnyel a 12. B osztály.
Kiváló példát mutattok alsóbbévfolyamos társaitoknak, csak gratulálni tudok szép eredményeitekhez.
Kedves Osztályfőnökök! Szeretnék gratulálni Nektek is, akik nem csak tanítjátok a gyerekeket, nem csak számonkértek, hanem szurkoltok nekik, örültök a sikereiknek, vagy éppen aggódtok miattuk, ismeritek minden rezzenésüket.
Kedves Ünnepeltek!
Még nem dőlhettek hátra a karosszékben, hétfőn folytatjuk a munkát, mert az érettségi vizsga hátra van.
Remélhetőleg Ti már az Európai Unióban lesztek diplpmás munkavállalók, idegen nyelveket beszélők, jól képzettek, sokszínűek, sikeresek. Azt kívánom Nektek, hogy ez valóban így legyen!
Kedves Szülők!
Engedjék meg, hogy Önöknek is gratuláljak.
Szeretném, ha tudnák, büszkék vagyunk gyermekeikre és szurkolunk nekik további sikereikhez!
Kedves Ünnepeltek!
Az elmúlt esztendőhöz hasonlóan egy volt diákunk üzenetét is elhoztam Nektek. Tavaly Hevesi Tamás, énekművész küldte el sorait, most pedig egy volt HMG-s színművész. A levél így hangzik:
Fiatal Barátaim!
Emlékszem a fizikalabor ablakán kihajigált székekre, melyekkel a szabadesés ősi képletét igyekeztem igazolni, amin a szemközti osztály lányai jót derültek, Kátai tanár úr már kevésbé. Emlékszem, hogy nyelvtanórán a táblánál a TEJ-et elipszilonnal írtam, baráti benyögésre, miután kiosztottam néhány pofont a WC-ben.
És emlékszem Bácskai Miska bára, aki sokadik „közösségteremtő”akcióm után óra közben felült velem egy hátsó padra és lábunkat lógatva beszélt hozzám. Énhozzám. Emlékszem, sírtam.
Emlékszem, én írtam a legjobb magyar dogákat, szavalóversenyeket nyertem, a diákszínpaddal fesztiválokat.
És fociztunk a sárban, hóban, tornateremben. Nagyszerű volt közösséghez tartozni.
De a mai nap a szalagavató napja, viseljétek büszkén a szalagot, ami a megújulást, az érettségiig tartó utat jelöli. Kívánom, hogy jól vizsgázzatok, hogy szépet álmodjatok, hogy legyetek boldogok!
És ma este bulizzatok nagyot, hogy érdemes legyen erre is emlékezni!
Üdvözlettel:
Gáspár Sándor
 


Gáspár Sándor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves végzős diákok, Horváth Mihályosok!

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi évvel ez érettségi után kapom meg szeretett iskolámtól életem legnehezebb házi feladatát. Üzenni nektek! Valami igazat, szépet, bölcset mondani.
Hogyan is üzenhetnék, amikor lélekben én is ott állok veletek együtt - mert aki egyszer diákként lépett ki az alma mater kapuján, az mindig diák lesz, ha újra belép oda.
És diáknak lenni jó. És gyötrelmes is. Olyan, mint a szerelem: csodás és gyötrő egyszerre. Az én szerelmem most a hivatásom: borokkal foglalkozom, nő létemre egy férfias szakma lett az életem, szenvedélyem. Egy igazán nemes, jó bort, ha megízlelünk, zamata, illata nagyon sokáig velünk marad. A jó iskola is ilyen - már a gyerekeink járnak oda és még mindig hat, velünk van, tanít, figyelmeztet. Olyan, mint az óbor, amelynek az idő nem csökkenti, hanem növeli értékeit.
Sodorhat bennünket bármerre az élet, foglalkozhatunk bár mivel, a lényeg az, hogy amihez nyúlunk, azt fogjuk meg teljesen. Akkor ragadtunk meg egészen valamit, ha elkezdünk dolgozni, tanulni, kertészkedni, vagy akár a gyerekkel játszani – a lényeg szempontjából teljesen mindegy - és amikor legközelebb feleszmélünk, azon vesszük észre magunkat, hogy noha csupán egy pillanatnak tűnt, akár órák múltak el észrevétlenül. Észrevétlenül, de nem nyomtalanul. Eggyé váltunk a cselekvéssel, feloldódtunk benne, és már nem munka a munka, nem kín a tanulás. „Áramlat” érzésünk volt. Nem a pénzért, a megélhetésért, vagy a hírnévért cselekedtünk, hanem azért, mert szerettük.
Meggyőződésem, hogy az élet fő célja az, hogy ez minél többször, minél több dolog kapcsán történjen meg velünk.
Lám, már bele is sodródtam a bölcseletbe. Pedig a lényeg ennél azért egyszerűbb. Én hiszek bennetek. Hiszek, mert tudom hogy kik és mire tanítottak benneteket, és mi az a belső erő, amit még talán nem is fedeztetek fel magatokban, de már veletek van. Hiszek bennetek, mert jóféle igaz gondolatokkal teli a fejetek - s ti üzenhetitek a világnak: készülj, mert jövünk!
Sok szeretettel:
Debreczeni (Nacsa) Mónika
 


Debreczeni Nacsa Mónika

 

 

 

 

 

Kedves végzős diákok!

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem érzem felkészültnek magamat arra, hogy szellemi útravalóval lássalak el Benneteket, s csupán a felkérő igazgatónő kedves levele, no és a gimnázium iránti gyöngéd érzelmeim késztettek arra, hogy néhány gondolatot papírra vessek. Valójában azt kell belátnom, hogy egyre inkább én szorulnék útravalóra Tőletek. A magabiztosság az évek múlásával inkább gyengül, mint erősödik. Több mint húsz éve léptem ki a gimnázium kapuján, és máig sem tudom, hogy kinek és mit kellett volna mondania a szalagavatón ahhoz, hogy ma úgy érezhessem, kétségek nélkül, némi önelégültséggel tekinthetek vissza az érettségi óta eltelt évekre.
Az elmúlt húszegynéhány évnek azonban volt némi tanulsága. Meggyőződhettem többek között arról, hogy nem csupán az értékek relatívak, hanem szinte minden, aminek igazságában korábban nem kételkedtem. Csak a megismerés lehetetlensége az, ami megismerhető, halljuk a filozófusoktól, és mégis folyton hinni szeretnénk az általunk megszerzett információk megbízhatóságában, az általunk valósnak vélt tények hitelességében.
Gabriel Garcia Márquez írta „A szerelemről és más démonokról” című könyvében:
„ A földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt. Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek felel meg.”

Márquez természettudományt megcsúfoló leírása nem árt a regénynek. A hajzat halál utáni növekedése azonban mindmáig olyan masszív tévhit az emberiség egy jelentős részében, ami elgondolkodtató.
Ugyanezen neves író súlyos betegségében gyönyörű sorokat vetett papírra. Azt írta, hogy
" Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek….” és hosszan folytatódnak még e megszívlelendő sorok.
Mire néhány hét alatt az Internetnek köszönhetően az egész világon végigfutott az üzenet, mely tömegeket gondolkodtatott el, és erősített meg Marquez írói nagyságában, sokkal kevesebbeket elért az író tiltakozó nyilatkozata is, mely szerint ilyen csacskaságokat ő sohasem írna le. Kinek és minek hihetünk ezek után?
Kedves érettségizők!
Egyetlen szóban tudom összefoglalni üzenetemet. E szó nem az én találmányom, és azé sem, akitől hallottam, de hosszú ideje már, sokszor fájó élmények megtapasztalása során kellett rádöbbennem félelmetes igazságtartalmára.
A szó így hangzik: Kételkedjetek!
Valóban. Kételkedjetek ígéretes életetek során mindenben. Óvakodjatok az egyszerűnek látszó igazságoktól. Minél bonyolultabb a világ, az emberiség annál inkább hajlik az egyszerű válaszok elfogadására. Óvakodjatok a hitelesnek tűnő hírektől és meneküljetek azoktól, akik bizonytalan híreket tényként adnak tovább. Nézzetek körül. A mellettetek állókról élményekből és ilyen vagy olyan hírekből összeálló képet visztek majd magatokkal, hogy ez a kép a későbbiekben egyre inkább csak pletykákkal gazdagodjon. Azt üzenem tehát, hogy kételkedjetek. Ám leginkább azon fáradozzatok, hogy lelketek faláról elfogultságaitokat, melyek minden információt veszélyesen megszűrnek, nap mint nap gondosan leseperjétek. Milyen hajlamosak vagyunk elhinni minden rosszat arról az emberről, közösségről, pártról, akit amúgy sem kedvelünk túlságosan! Ennek egyetlen ellenszere tehát, ha tudatosan, ám csendben kételkedünk. A csendes kételkedést viszont bizalommal párosítsátok, hogy e nehéz egyensúlyozás támogassa a sohasem tökéletes véleményalkotást.
Túl azon, hogy az elhangzottak fontosságában mélyen hiszek, azért kívántam megosztani Veletek mindezt, mert a gimnázium egyik közismert, karizmatikus tanára volt az, aki nekem, az akkori 17 éves diáknak egy tanórán túli találkozás alkalmával erről beszélt. Bocsásson meg nekem minden volt oktatóm, akitől megtanultam jól-rosszul számolni, írni, de ez a beszélgetés volt az, melyet a gimnáziumi évek legfőbb kincsének tekintek, s mely mind a mai napig újra és újra végiggondolandó feladattal terhel meg.
Ilyen beszélgetésre persze csakis egy olyan gimnáziumban kerülhet sor, ahol a tanárok többsége nem gépsornak tekinti az intézményt, ahol a megmunkálandó anyagon megejtheti saját kis vágását. Ahol teret kaphatnak igazi tanáregyéniségek, akiknek egy-egy elejtett mondata ilyen mély belátás elérésére lehet képes.
Remélem, hogy Nektek is hasonló élményben lesz majd részetek, amikor egy órán, vagy órán kívül elhangzott mondat értelmére évekkel később döbbentek rá. Ebben bízva kívánok minden végzős diáknak egészséget, örömöt, sikert, és várok mindenkit szeretettel a felsőoktatás világában. Higgyétek el, az sokkal izgalmasabb, mint egy volt gimnazista fiatalabb sorstársainak szóló üzenete.

Üdvözlettel,

Badó Attila

P.S.: Annak idején megpróbáltunk puskázni az érettségin. Osztály összefogással a WC-ben helyeztünk el kidolgozott tételeket. Nem jött össze, mert Keserű nagyon éber volt. Az idei érettségin viszont senki ne próbálkozzon, mert ma már minden volt osztálytársammal együtt magam is elítélem az ilyen és ehhez hasonló cselekedeteket.
 


Badó Attila

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves szentesi diáktársaim!

Engedjétek meg hogy egy pár szót intézzek hozzátok, mint egykori diáktársatok, aki fél évszázaddal ezelőtt készült ugyanúgy mint Ti most az érettségire. Bár azóta sok helyen megfordultam, főleg itt az amerikai kontinensen, a szentesi Horváth Mihály gimnáziumban szerzett útravalók mindig hálával és büszkeséggel töltöttek el Alma Materem irányába. Itt most nem csak a tananyagra gondolok, hanem régi tanáraim és osztálytársaim példát mutató emberségére is. A gimnáziumi emlékek végig kísértek külföldi egyetemeken és a NASA-nál töltött évek alatt, különösen a kezdeti időkben, amikor még a szakmai ismeretek elsajátítása mellett még ott volt a nyelvtanulás is. Ez késztet arra, hogy buzdítsalak Benneteket legalább egy világnyelv elsajátítására. Végezetül szeretnék idézni Márai Sándortól néhány sort: "Egyetlen elégtétel, igen, egyetlen kielégülés az életben: elvégezni azt a csendes, mellékes, de szakszerűen megmívelt munkát, amelyre hajlamaid és képességeid kijelöltek, nem menekülni e munka elől a hiú "szerep"-be, beérni azzal a megnyugvással, hogy munkád a lehetőségig pontos volt, s talán használt is az embereknek. Ez a legtöbb, amit az élet adhat"
Baráti üdvözlettel, Gera József
Horváth Mihály Gimnázium, 1955-ös végzős diák
 


Gera József

 

 

 

Kedves HMG-s Fiatalok. 3 pontban foglalnám össze kívánságaimat: úgy mint HMG!

H: Ha az Érettségin netán sikerrel túl lesztek , nehogy azt higgyétek, hogy ez volt az első vagy az utolsó feszített tempójú vizsgátok a Kisbetűs Életben. Itt most Én mint a színpadi Ember nem kívánom senkinek a visszatapsot.

M mint: morfondírozhatnánk a múlt és a jövő kérdésein, de inkább azt kívánom Nektek, hogy azokat az értékeket képviseljétek, melyben egyértelműen elkülöníthető Johann Sebastian Bach Britney Spears-től!

G mint: Gondolom egyetértünk abban, hogy nem szerethet bennünket Mindenki, hiszen Mi sem szeretünk Mindenkit! Az Élet egy arasznyi repülés földtől a földig, mindegy, hogy mennyit érsz Nekem s Nektek az első s az utolsó bevetés: Há Ma Gurítsatok le egy Italt!!!!!!!

Egészségetekre!!! HEVESI TAMÁS
 


Hevesi Tamás

Nem tudok elfogódottság nélkül üzenetet írni a felnövő generációnak, azaz Nektek, azért sem mert, a HMG-ről nem tudok okosakat mondani, mert mélyen a lelkemben van, azaz érzelmileg eléggé befolyásolt állapotban vagyok, és azért sem, mert a jelen pillanatban éppen arról szól minden, hogy nincs az az iskola. És nincs rá válasz, miért. Sajnos helyzet van. Olyan helyzet, ami újra és megint arra kényszerít embereket, hogy ne a szeretett munkájukkal foglalkozzanak, ne azzal törődjenek, ami a hivatásuk, amit nagyon jól csinálnak, amit hosszú évek óta, eredményesen és jól csinálnak, hanem kisszerű, álságos, átlátszó harcokban próbálják megvédeni azt, amiért élnek. Jelen esetben egy olyan oktatási intézményt, egy gimnáziumot, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumot, ami fogalom és minőség Magyarországon. Ahol úgy lehet és lehetett tanulni, hogy öröm volt suliba járni, hogy életem legszebb négy évét tölthettem el Szentesen, hogy mindig azt éreztem, hogy önálló, szuverén személyiségnek tekintenek, akinek saját magával szemben vannak kötelességei, és nem azért, mert úgy illik. Ahol valóban kérdeztek tőlem, mert rám voltak kíváncsiak, ahol én valóban kérdezhettem és mindig választ kaptam, minden kérdésemre. Ahol úgy tanítottak, hogy azt bontották ki belőlem a tanáraim, ami bennem volt, és olyan ösvényre tereltek, ami ugyan erdőbe vitt bele – a Világba - ,de ahol pontosan tudtam, hogy merre kell mennem, hogy kitisztítsam magam számára a saját ösvényemet. Soha nem látnám úgy a világot, mint most, ha nem Szentesre jártam volna. Soha nem tanultam volna meg úgy dolgozni, mint most, ha nem Erzsi néni, Miska bácsi, Keserű, Dózsa Erzsi, Majtényi, Mártika tanított volna. Ha nem találkozom velük, soha nem tudtam volna önmagammá válni. Nem tudom, hogyan hívják azt a középiskolát, amit Horváth Mihály Gimnáziumnak hívtak, nem tudom, hogy Szentes városnak fontos-e, hogy megőrizzen egy olyan intézményt, ami ma már fogalom, ahol valóban tisztességes, gondolkodó, a szó legátfogóbb értelmében európai magyar állampolgárokat tanítanak és nevelnek. De ezek a tanárok még tanítanak titeket, és ti is együtt vagytok még, ezért hívhatják bárhogy, kerülhet az iskola mindenféle játszmákba, de amit ti kaptok tőlük és egymástól – mert a válogatottan szabad, kíváncsi tüzes osztálytársaim legalább annyira tettek gondolkodóvá, vitatkozóvá, mint tanáraim, , szia Matos Ibi, - szóval történhet bármi, amit kaptok, az a tiétek marad. Jó, tudom, negyvenévesen okoskodom itt, de mégis így van. Az fog benneteket meghatározni, az tesz sikeressé, szabaddá, vagy az ellenkezőjévé, amit megőriztek magatokban ezekből az évekből. És majd, amikor ti is mentek előre az években, egyre többször fog eszetekbe jutni, egy-egy mondat, egy vita, egy óra, minden, ami a HMG-ben történt veletek. Szóval ez megmarad nektek és ne is hagyjátok sem elvenni, sem azt, hogy ne tudjon eljutni hozzátok. Megéri.
Isten éltesse a Horváth Mihály Gimnáziumot, és minden tanárát és régi és új diákját, és szégyellje magát mindenki, aki az elmúlt hetekben, hónapokban nem vette magának a bátorságot, hogy felülemelkedjen minden pillanatnyi érdeken és helyzeten, és nem állt fel és mondta azt, hogy hahó, emberek, azért már ne őrüljünk meg teljesen.
Sziasztok, jó bulizást, meg érettségit, meg mindent. Szép életet!
Miska Bácsi, Erzsi néni, nagyon jó egészséget!

Alföldi Róbert
 


Alföldi Róbert

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza

copyright © HMG 2010